1849. júl. 31. – Ami meg van írva…

 A hajnali riadó a fogadóban ért bennünket. Petőfi szemeiben nem láttunk egy csöpp fáradtságot vagy ijedtséget sem. Ez az ember egy terminátor. Siettünk vissza a fogadóba elvenni csomagjainkat, elbúcsúztunk a háziaktól, majd haptákba vágtuk magunkat, és elindultunk a csatatér felé. Úgy éreztük, hogy kifut az idő a kezünkből. Próbáltunk olyan közel maradni hozzá, amennyire csak lehetett, ameddig csak tudtunk, de egyszer csak azt mondta, hogy nem visz minket tovább, mert túl kockázatos. Előttünk állt egy 26 éves férfi, akiről oly mértékben sugárzott a hazaszeretet és a függetlenség vágya, hogy szinte radioaktív volt. Akkor egy röpke pillanatra el akartuk hinni, hogy Petőfi nem veszti életét a mai nap, és nemsokára beülünk vele kocsmázni egyet. Sándor már gyors lépésekben távolodott, visszanézett, s kissé elmosolyodva ennyit mondott: “Ünnepeljetek, mert ma fog megszületni újra a magyar szabadság! Seregünk Bem vezérlésével lehetetlen, hogy ne győzzön!” Rövidesen hangos kiáltások hallatszottak, megjelent az orosz sereg, amely megásta szeretett barátunk sírját. Igen, barátunk, aki feláldozta magát azért, hogy a jövő generációi ne legyenek szolgák saját földjükön, hogy törje le azt a bizonyos láncot, hogy Magyarország ne legyen többé a népek Krisztusa. Karjaink kezdtek elhalványodni, ami arra utalt, hogy akiért jöttünk már nem él. Vissza kellett térnünk a mi világunkba, amit már nem éreztünk annyira a mienknek. Az mégis könnyített lelkünkön, hogy Sándort már egy gondolat sem bántja.