Bejegyzések

1849. júl. 31. – Ami meg van írva…

  A hajnali riadó a fogadóban ért bennünket. Petőfi szemeiben nem láttunk egy csöpp fáradtságot vagy ijedtséget sem. Ez az ember egy terminátor. Siettünk vissza a fogadóba elvenni csomagjainkat, elbúcsúztunk a háziaktól, majd haptákba vágtuk magunkat, és elindultunk a csatatér felé. Úgy éreztük, hogy kifut az idő a kezünkből. Próbáltunk olyan közel maradni hozzá, amennyire csak lehetett, ameddig csak tudtunk, de egyszer csak azt mondta, hogy nem visz minket tovább, mert túl kockázatos. Előttünk állt egy 26 éves férfi, akiről oly mértékben sugárzott a hazaszeretet és a függetlenség vágya, hogy szinte radioaktív volt. Akkor egy röpke pillanatra el akartuk hinni, hogy Petőfi nem veszti életét a mai nap, és nemsokára beülünk vele kocsmázni egyet. Sándor már gyors lépésekben távolodott, visszanézett, s kissé elmosolyodva ennyit mondott: “Ünnepeljetek, mert ma fog megszületni újra a magyar szabadság! Seregünk Bem vezérlésével lehetetlen, hogy ne győzzön!” Rövidesen hangos kiáltások hallatszo
Megjegyzés küldése
További információk

1849. júl. 30. — Ha harc, hát legyen harc

  Reggel csatlakoztunk a sereghez és megindultunk Segesvárnak. Bem többször is figyelmeztette az úton Petőfit, hogy ne legyen olyan forrófejű és minden erejével távol akarta tartani az ütközettől. Este megszálltunk Székelykeresztúron a Gyárfás-kúriában. A vacsora nem más volt, mint bivalytúrós puliszka, amelynek kifejezetten örültünk, mert már napok óta nem ettünk proteindús kaját. Mindenki jóízűen habzsolt, majd egy csapat lány rázendített és elénekelték A virágnak megtiltani nem lehet című versét Petőfinek. Amióta megvagyunk, nem éreztük ilyen jól magunkat. Végülis csak majdnem két évszázadot kellett visszautaznunk. Hangulatos este volt, mégis keringett a levegőben valami nyomás. Mindenkire kihatott ez az idegen érzés, de számunkra világos volt mi az: az elkerülhetetlen végzet. Érdekes volt megtapasztalni, hogy nem azt sajnáljuk, hogy Petőfi, hanem hogy Sándor hal meg. Éjféltájt elmentünk vele a híres-neves Szakál János-féle fogadóba, azzal a tervvel, hogy reggel visszatérünk. Miért
Megjegyzés küldése
További információk

1849. júl. 29. — Végre Marosvásárhely

  Végre megérkeztünk a célállomásunkhoz. Ennyit még életünkben nem kardióztunk. Bem egyből nekikezdett az intézkedéseknek futárokat felhasználva. Az egyik azt takarta, hogy magához rendelte Dobay József ezredes vezetése alatt Gál Sándor székelyföldi haderejének nagyobb részét. Petőfi levelet írt feleségének, miután Bem ismét szolgálatba helyezte, ezt mondva a másik segédtisztjének: „- Jelentse a hadügyminisztériumnak, de jól figyeljen, szó szerint ezt jelentse: Segédtisztem, Petőfi őrnagy, aki Klapka tábornok gyalázatos bánásmódja miatt lemondott, most ismét szolgálatba lépett.” Amikor nyugalomban ültünk Sándor mellett ráébredtünk, hogy milyen gyorsan elszállt ez a pár nap. Végre volt időnk felfogni a gyors és élménydús eseménysorozat, amin keresztülmentünk. Elkezdtünk beszélgetni, mint három régi barát: „- Tudod Sándor, a mi időnkben egy ilyen út vagy ötször rövidebb időbe telt volna. - Miféle szekereitek vannak nektek, amik erre képesek lennének? - Képzelj el egy lovaskocsit, csak lo
Megjegyzés küldése
További információk

1849. júl. 28. — Akasszátok fel a királyokat!

  Petőfiből a tegnapelőtti csodás szavalásunkkal sikerült kihoznunk a buzgó költőt, így tovább érdeklődött: „- Van-e még olyan poéta a világotokban, ki nemzetét többre tekinti, mint valami hitvány várost dombokkal és kocsival?" Nem akartuk ismét letörni és megbotránkoztatni, így csak annyit feleltünk, hogy sajnos nincs. De tovább kérdezősködött: „- És milyenek a királyok, vannak-e még zsarnokok? -A királyok sorra eltűntek, vezetők váltották fel szerepüket, akik igen különbözőek. De most, hogy így kérded, mi váltotta ki belőled ilyen mélyen a királygyűlöletet? - A forradalom kitörésekor még nem tulajdonítottam nekik mint uralkodóknak szerepet, viszont annyi kár, annyi nyomorúság és annyi gyűlölet… A király már régen elistentelenedett,  még az ördög sem mentheti meg. Egy dolog vár csak rá: a halál, a magyar nemzet" A családjától való elválás szemtanúiként és a történelem ismerőiként teljes mértékben egyetértettünk vele. Így folytattuk utunkat.
Megjegyzés küldése
További információk

1849. júl. 27. — Az utazás margójára

  Az ember nagyon ritkán ragadja meg a pillanatot, hogy sietségében körültekintsen. Az utunk során számos falun és városon haladtunk át, s meg kell hagyni, sokkal szebbek voltak akkoriban, mint a 21. században. Petőfi észrevette rajtunk, hogy bámészkodunk és csipkelődve szóva tette, hogy olyanok vagyunk, mintha “a saját országunkban idegenek lennénk”. Meg kellett jegyezzük neki, hogy 174 év az 174 év, és nem léphet az ember kétszer ugyanabba a folyóba, tehát az a táj is minden egyes szekundumban változott. Már mindenünk sajgott és olyanok voltunk, mint az idegesítő kisgyerekek, akik azt kérdezik folyamatosan, hogy “ott vagyunk már?”, annyi különbséggel, hogy az a bizonyos “már” legalább még egy napot jelentett számunkra.
Megjegyzés küldése
További információk

1849. júl. 26. — Iszonyú vágta

  Bemmel és Petőfivel Marosvásárhely felé vettük ar irányt. Útközben a generális azon morfondírozott, hogy milyen utasításokat adjon ki, amint megérkezünk. Sándorból csak úgy sugárzott a tömény elszántság, viszont bennünk vegyes érzések kavarogtak. Tele voltunk izgalommal, ugyanakkor gombóc volt a torkunkban, hisz egyre közeledett az a végzetes perc... a gondolatot igyekeztünk elhessegetni. Az egyik kisebb pihenőnél Petőfi és Bem között érdekes beszélgetés alakult ki. A generális beszámolt részletesebben moldvai hadjáratáról, míg Petőfi a velünk való találkozásról és közös utunkról. A nap hátralevő részében nem történt sok szóváltás, mindenki tartogatta az energiáját. A legiszonyúbb út volt, amin valaha részt vettünk. Ennek ellenére egy-egy megállónál igyekeztük hozni a jókedvet. Elszavaltuk Wellhellotól az Apuveddmeget. Petőfi gondolkodás nélkül besorolta eme mesterművet a szemét kategóriába.
Megjegyzés küldése
További információk

1849. júl. 25. — Találkozás Bemmel

  A kézdivásárhelyi megállónál Petőfi alig várta, hogy kezébe vehessen papírt és tollat, s végre írhasson Júliának. Ámde tudtuk, hogy igyekeznünk kell. Már Marosvásárhelyen hallottuk, hogy Bem Moldvába ment, így utánamentünk Udvarhely és Kézdivásárhely felé, Csíkszeredát is érintve. Berecken találkoztunk össze a tábornokkal, akit Sándor Hannibálhoz hasonlított. Valóban karizmatikus embernek látszott, nem is közeledtünk hintajához. Petőfit megpillantva elkiáltotta magát: „mon fils, mon fils, mon fils!”, útitársunk a nyakába borulva ölelte, kifejezetten meghitt pillanat volt. A körülálló népség azt hitte, hogy Sándor fia a generálisnak. Az is volt, csak nem vér által. Mint kiderült, Moldvába proklamációkat vitt be Bem, és megvert négyezer oroszt. Ami minket illet, kicsit cringe volt 10 méteres távolságot tartani, és az sem tette jobbá a helyzetet, hogy Bem azt hitte kéregetők vagyunk. Lehet a szakadt farmer is rátett egy lapáttal. Szerencsére vele is sikerült megkedveltetni magunkat, his
Megjegyzés küldése
További információk