1849. júl. 30. — Ha harc, hát legyen harc

 Reggel csatlakoztunk a sereghez és megindultunk Segesvárnak. Bem többször is figyelmeztette az úton Petőfit, hogy ne legyen olyan forrófejű és minden erejével távol akarta tartani az ütközettől. Este megszálltunk Székelykeresztúron a Gyárfás-kúriában. A vacsora nem más volt, mint bivalytúrós puliszka, amelynek kifejezetten örültünk, mert már napok óta nem ettünk proteindús kaját. Mindenki jóízűen habzsolt, majd egy csapat lány rázendített és elénekelték A virágnak megtiltani nem lehet című versét Petőfinek. Amióta megvagyunk, nem éreztük ilyen jól magunkat. Végülis csak majdnem két évszázadot kellett visszautaznunk. Hangulatos este volt, mégis keringett a levegőben valami nyomás. Mindenkire kihatott ez az idegen érzés, de számunkra világos volt mi az: az elkerülhetetlen végzet. Érdekes volt megtapasztalni, hogy nem azt sajnáljuk, hogy Petőfi, hanem hogy Sándor hal meg. Éjféltájt elmentünk vele a híres-neves Szakál János-féle fogadóba, azzal a tervvel, hogy reggel visszatérünk. Miért fájt a szív egy olyan emberért, akit 10 napja sem ismertünk, aki valószínű, ha meghallotta volna milyen zenéket hallgatunk, azt is letagadná, hogy ránk nézett? Olyan csökönyös, mint egy öszvér, nem hallgat arra sem, akit atyjaként tisztel. De ha megérte volna a szabadságharc elfojtását, lehet ő maga vetett volna életének véget.