1849. júl. 22. — Úton Torda felé

A kis lovasszekérben picit nyomorogtunk, de ahogy a közmondás tartja, sok jó ember kis helyen is elfér. Mit mondhatnánk, nem egy Porsche, de egynek megteszi. Útközben, ahogy családja elszundított, kifaggattuk Petőfit arról, hogy mik is voltak a forradalom kitörésének körülményei, túlmutatva a száraz történelmi tényeken.

„- Te Sándor, hogyan dőlt el benned, hogy te képes vagy mindened kockáztatni ezért a harcért?

- Tudjátok, ezt érzi az ember, de legfőképp a költő. Egy igen felemésztő érzés kavargott bennem már évek óta a forradalom előtt. Vártam mit hoz a jövő, vártam ezt a percet, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen zárt zugainak ajtajai kinyílhatnak. Nemcsak reméltem, de biztosan hittem, hogy el fog jönni.

- Legfőképp a költőben? Azért, mint látod, ez a bizonyos érzés nem kering minden magyar költő ereiben.

- Ez olyan állati ösztön, mely abban a poétában van, aki nem adja el a lelkét semmiért, pláne nem két osztrák krajcárért. Világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy erőszakos megrázkódtatáshoz. Már akkor szánakoztam a magyar politika kurjogató hősein, s mosolyogtam a fontosságot, melyet maguknak tulajdonítottak. Sok honfitárs sárba tiporta nevem akkoriban, meggyanúsítva azzal, hogy királyellenes vagyok, pedig nekem akkor nem széttört korona kellett, hanem tiszta erkölcs, megvesztegethetetlen jellem.”

A beszélgetés után mélyen elmerengett, mint egy vátesz, aki hosszas várakozás után látta próféciájának beteljesedését. Kinyitotta a kocsiajtót, majd reszelős hangján bejelentette, hogy tartunk egy pihenőt Nagyváradon.