1849. júl. 21. — Idegenek

 Az időgép kitessékelt bennünket a fény városának főterére, így becsöppentünk a szegedi élet forgatagába. Az emberek ajkáról csak az országgyűlés hallatszott, tehát Petőfinek itt kellett lennie. De vajon hogy fogjuk ebben az iszonyatos tömegben megtalálni? Isteni szerencsénkre ő talált meg minket. Valemelyest neki egyszerűbb dolga volt, hisz csak mi ketten álltunk a tér kellős közepén szakadt farmerban és sportcipőben. Gyanús öltözetünk miatt passzív agresszív hangnemben leszólított minket, hogy miféle ördög fiai vagyunk. Kicsit sem kuszán sikerült neki elmagyaráznunk, hogy nem vagyunk sem kémek, sem hazaárulók és mégcsak megölni sem szeretnénk senkit, hanem a jövőből érkeztünk. Akkor még nem hitt nekünk, szegény apokaliptikus rémálomként foghatta fel, hogy olyan szerzetek, mint mi képviseljük az eljövendő kort. Két óra unszolás után meggyőztük, hogy fogadjon maga mellé azzal, hogy beszámoltunk neki legfrissebb terveiről, azaz Bemhez való csatlakozásáról, bebizonyítva hogy valóban a 21. századból jöttünk. A forrószívű Petőfi, aki szívvel-lélekkel a nemzetügyekben volt, rögtön azt kérdezte, hogy sikerült-e megszabadulni a Habsburg-kormánytól és sikeres volt-e a forradalom. Elmondtuk neki, hogy minden sima, Magyarország újra szabad és a nemzeté, kihagyva azt, hogy területeinek kétharmadát elvesztette. A szemünk előtt lobogott, hogy sajnos nem írhatjuk át a történelmet. Júlia kisasszonnyal és a kis Zoltánnal elindultunk Nagyvárad felé, Petőfiben pedig lángolt a harcvágy.