1849. júl. 23. — Az elválás

Ahogyan közeledtünk Torda felé Petőfi egyre nyugtalanabbá vált, az elválás fájdalma úrrá lett rajta. Júliát karjaiba fonta Zoltánnal együtt, mintha sejtette volna, hogy ezek az utolsó érintések és simogatások. Amíg Sándorban még fel-felparázslott a remény szikrája, addig mi tudtuk, hogy soha többé nem fogja viszontlátni szeretteit. Nem időzhettünk sokáig Tordán, hisz minél hamarabb találkoznunk kellett Bemmel. Petőfi megígérte Júliának, hogy minden lehetőséget megragad levélírásra, és ahogy biztonságossá válik elhagyniuk a várost újra együtt lesznek. Sándor úgy szállt be a kocsiba, mintha védővárát rombolták volna le, nem mertünk mukkanni sem.

„- Mindenben támaszom volt az én kis Juliskám… Az életemet is odaadnám szerelméért. De mi van akkor, amikor a szerelmet is föl kell áldozni egy nemesebb cél érdekében?”

Mély csend lett. Nem tudtuk volna nyugodt szívvel azt mondani neki, hogy látni fogja még. Ezért bevetettük a legjobb módszert a hangulat feldobása érdekében: a tématerelést.

„- Egyes értékekért megéri feláldozni legféltettebb kincseinket. És a jövő… Tényleg, soha nem kérdezel a jövőről. Nem mintha szabad lenne sokmindent mondanunk, de egy ember kíváncsiskodik ilyenkor, s te épp csak találkozásunkkor kérdeztél a forradalomról.

- A jövő amennyi szépséget tartogathat, épp annyira lehet ocsmány is.”