A halhatatlan költő

  A hajnali riadó a fogadóban ért bennünket. Petőfi szemeiben nem láttunk egy csöpp fáradtságot vagy ijedtséget sem. Ez az ember egy terminátor. Siettünk vissza a fogadóba elvenni csomagjainkat, elbúcsúztunk a háziaktól, majd haptákba vágtuk magunkat, és elindultunk a csatatér felé. Úgy éreztük, hogy kifut az idő a kezünkből. Próbáltunk olyan közel maradni hozzá, amennyire csak lehetett, ameddig csak tudtunk, de egyszer csak azt mondta, hogy nem visz minket tovább, mert túl kockázatos. Előttünk állt egy 26 éves férfi, akiről oly mértékben sugárzott a hazaszeretet és a függetlenség vágya, hogy szinte radioaktív volt. Akkor egy röpke pillanatra el akartuk hinni, hogy Petőfi nem veszti életét a mai nap, és nemsokára beülünk vele kocsmázni egyet. Sándor már gyors lépésekben távolodott, visszanézett, s kissé elmosolyodva ennyit mondott: “Ünnepeljetek, mert ma fog megszületni újra a magyar szabadság! Seregünk Bem vezérlésével lehetetlen, hogy ne győzzön!” Rövidesen hangos kiáltások halla...

  Reggel csatlakoztunk a sereghez és megindultunk Segesvárnak. Bem többször is figyelmeztette az úton Petőfit, hogy ne legyen olyan forrófejű és minden erejével távol akarta tartani az ütközettől. Este megszálltunk Székelykeresztúron a Gyárfás-kúriában. A vacsora nem más volt, mint bivalytúrós puliszka, amelynek kifejezetten örültünk, mert már napok óta nem ettünk proteindús kaját. Mindenki jóízűen habzsolt, majd egy csapat lány rázendített és elénekelték A virágnak megtiltani nem lehet című versét Petőfinek. Amióta megvagyunk, nem éreztük ilyen jól magunkat. Végülis csak majdnem két évszázadot kellett visszautaznunk. Hangulatos este volt, mégis keringett a levegőben valami nyomás. Mindenkire kihatott ez az idegen érzés, de számunkra világos volt mi az: az elkerülhetetlen végzet. Érdekes volt megtapasztalni, hogy nem azt sajnáljuk, hogy Petőfi, hanem hogy Sándor hal meg. Éjféltájt elmentünk vele a híres-neves Szakál János-féle fogadóba, azzal a tervvel, hogy reggel visszatérünk. Mi...

  Végre megérkeztünk a célállomásunkhoz. Ennyit még életünkben nem kardióztunk. Bem egyből nekikezdett az intézkedéseknek futárokat felhasználva. Az egyik azt takarta, hogy magához rendelte Dobay József ezredes vezetése alatt Gál Sándor székelyföldi haderejének nagyobb részét. Petőfi levelet írt feleségének, miután Bem ismét szolgálatba helyezte, ezt mondva a másik segédtisztjének: „- Jelentse a hadügyminisztériumnak, de jól figyeljen, szó szerint ezt jelentse: Segédtisztem, Petőfi őrnagy, aki Klapka tábornok gyalázatos bánásmódja miatt lemondott, most ismét szolgálatba lépett.” Amikor nyugalomban ültünk Sándor mellett ráébredtünk, hogy milyen gyorsan elszállt ez a pár nap. Végre volt időnk felfogni a gyors és élménydús eseménysorozat, amin keresztülmentünk. Elkezdtünk beszélgetni, mint három régi barát: „- Tudod Sándor, a mi időnkben egy ilyen út vagy ötször rövidebb időbe telt volna. - Miféle szekereitek vannak nektek, amik erre képesek lennének? - Képzelj el egy lovaskocsit, csa...

  Petőfiből a tegnapelőtti csodás szavalásunkkal sikerült kihoznunk a buzgó költőt, így tovább érdeklődött: „- Van-e még olyan poéta a világotokban, ki nemzetét többre tekinti, mint valami hitvány várost dombokkal és kocsival?" Nem akartuk ismét letörni és megbotránkoztatni, így csak annyit feleltünk, hogy sajnos nincs. De tovább kérdezősködött: „- És milyenek a királyok, vannak-e még zsarnokok? -A királyok sorra eltűntek, vezetők váltották fel szerepüket, akik igen különbözőek. De most, hogy így kérded, mi váltotta ki belőled ilyen mélyen a királygyűlöletet? - A forradalom kitörésekor még nem tulajdonítottam nekik mint uralkodóknak szerepet, viszont annyi kár, annyi nyomorúság és annyi gyűlölet… A király már régen elistentelenedett,  még az ördög sem mentheti meg. Egy dolog vár csak rá: a halál, a magyar nemzet" A családjától való elválás szemtanúiként és a történelem ismerőiként teljes mértékben egyetértettünk vele. Így folytattuk utunkat.

  Az ember nagyon ritkán ragadja meg a pillanatot, hogy sietségében körültekintsen. Az utunk során számos falun és városon haladtunk át, s meg kell hagyni, sokkal szebbek voltak akkoriban, mint a 21. században. Petőfi észrevette rajtunk, hogy bámészkodunk és csipkelődve szóva tette, hogy olyanok vagyunk, mintha “a saját országunkban idegenek lennénk”. Meg kellett jegyezzük neki, hogy 174 év az 174 év, és nem léphet az ember kétszer ugyanabba a folyóba, tehát az a táj is minden egyes szekundumban változott. Már mindenünk sajgott és olyanok voltunk, mint az idegesítő kisgyerekek, akik azt kérdezik folyamatosan, hogy “ott vagyunk már?”, annyi különbséggel, hogy az a bizonyos “már” legalább még egy napot jelentett számunkra.

  Bemmel és Petőfivel Marosvásárhely felé vettük ar irányt. Útközben a generális azon morfondírozott, hogy milyen utasításokat adjon ki, amint megérkezünk. Sándorból csak úgy sugárzott a tömény elszántság, viszont bennünk vegyes érzések kavarogtak. Tele voltunk izgalommal, ugyanakkor gombóc volt a torkunkban, hisz egyre közeledett az a végzetes perc... a gondolatot igyekeztünk elhessegetni. Az egyik kisebb pihenőnél Petőfi és Bem között érdekes beszélgetés alakult ki. A generális beszámolt részletesebben moldvai hadjáratáról, míg Petőfi a velünk való találkozásról és közös utunkról. A nap hátralevő részében nem történt sok szóváltás, mindenki tartogatta az energiáját. A legiszonyúbb út volt, amin valaha részt vettünk. Ennek ellenére egy-egy megállónál igyekeztük hozni a jókedvet. Elszavaltuk Wellhellotól az Apuveddmeget. Petőfi gondolkodás nélkül besorolta eme mesterművet a szemét kategóriába.

  A kézdivásárhelyi megállónál Petőfi alig várta, hogy kezébe vehessen papírt és tollat, s végre írhasson Júliának. Ámde tudtuk, hogy igyekeznünk kell. Már Marosvásárhelyen hallottuk, hogy Bem Moldvába ment, így utánamentünk Udvarhely és Kézdivásárhely felé, Csíkszeredát is érintve. Berecken találkoztunk össze a tábornokkal, akit Sándor Hannibálhoz hasonlított. Valóban karizmatikus embernek látszott, nem is közeledtünk hintajához. Petőfit megpillantva elkiáltotta magát: „mon fils, mon fils, mon fils!”, útitársunk a nyakába borulva ölelte, kifejezetten meghitt pillanat volt. A körülálló népség azt hitte, hogy Sándor fia a generálisnak. Az is volt, csak nem vér által. Mint kiderült, Moldvába proklamációkat vitt be Bem, és megvert négyezer oroszt. Ami minket illet, kicsit cringe volt 10 méteres távolságot tartani, és az sem tette jobbá a helyzetet, hogy Bem azt hitte kéregetők vagyunk. Lehet a szakadt farmer is rátett egy lapáttal. Szerencsére vele is sikerült megkedveltetni magunkat,...

Valljuk be, az embernek nem minden nap van lehetősége arra, hogy napokon át utazhasson a legnagyobb magyar költővel. Ilyenkor le kell csapni a prédára, és megtudni a forradalom egyik főemberének lelki élményeinek exkluzív részleteit. Full újságíróknak éreztük magunkat. „- Sanyikám, azon méláztunk itt kettecskén, hogy neked az mennyire lett volna nagy veszteség, ha nem veszel részt ebben a forradalomban? -Először is, ne hívjatok így! Másodszor, ha hazámnak nem lenne rám szüksége, szívembe mártanám kardomat. Amikor ki lett kiáltva a „Vive la république” Franciaországban távol voltam Pest vármegyétől, valósággal reszketett rajtam a hús, folyt rólam a veríték, hogy nélkülem kezdődik el a forradalom. Nekem ez a harc az életet jelenti, az egész lelkemet. Mert ha nincs szabadság, nincs egyén. Egy kalickába zárt madár nem tűnik ki a többi közül. Azonban amelyik repülhet, és korlátok nélkül énekelhet az valóban kiteljesedhet? - Ez mind szép és jó, de az tény, hogy egy fecske nem csinál nyarat....

Ahogyan közeledtünk Torda felé Petőfi egyre nyugtalanabbá vált, az elválás fájdalma úrrá lett rajta. Júliát karjaiba fonta Zoltánnal együtt, mintha sejtette volna, hogy ezek az utolsó érintések és simogatások. Amíg Sándorban még fel-felparázslott a remény szikrája, addig mi tudtuk, hogy soha többé nem fogja viszontlátni szeretteit. Nem időzhettünk sokáig Tordán, hisz minél hamarabb találkoznunk kellett Bemmel. Petőfi megígérte Júliának, hogy minden lehetőséget megragad levélírásra, és ahogy biztonságossá válik elhagyniuk a várost újra együtt lesznek. Sándor úgy szállt be a kocsiba, mintha védővárát rombolták volna le, nem mertünk mukkanni sem. „- Mindenben támaszom volt az én kis Juliskám… Az életemet is odaadnám szerelméért. De mi van akkor, amikor a szerelmet is föl kell áldozni egy nemesebb cél érdekében?” Mély csend lett. Nem tudtuk volna nyugodt szívvel azt mondani neki, hogy látni fogja még. Ezért bevetettük a legjobb módszert a hangulat feldobása érdekében: a tématerelést. „- E...

A kis lovasszekérben picit nyomorogtunk, de ahogy a közmondás tartja, sok jó ember kis helyen is elfér. Mit mondhatnánk, nem egy Porsche, de egynek megteszi. Útközben, ahogy családja elszundított, kifaggattuk Petőfit arról, hogy mik is voltak a forradalom kitörésének körülményei, túlmutatva a száraz történelmi tényeken. „- Te Sándor, hogyan dőlt el benned, hogy te képes vagy mindened kockáztatni ezért a harcért? - Tudjátok, ezt érzi az ember, de legfőképp a költő. Egy igen felemésztő érzés kavargott bennem már évek óta a forradalom előtt. Vártam mit hoz a jövő, vártam ezt a percet, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen zárt zugainak ajtajai kinyílhatnak. Nemcsak reméltem, de biztosan hittem, hogy el fog jönni. - Legfőképp a költőben? Azért, mint látod, ez a bizonyos érzés nem kering minden magyar költő ereiben. - Ez olyan állati ösztön, mely abban a poétában van, aki nem adja el a lelkét semmiért, pláne nem két osztrák krajcárért. Világosan láttam, hogy Európa naponk...

  Az időgép kitessékelt bennünket a fény városának főterére, így becsöppentünk a szegedi élet forgatagába. Az emberek ajkáról csak az országgyűlés hallatszott, tehát Petőfinek itt kellett lennie. De vajon hogy fogjuk ebben az iszonyatos tömegben megtalálni? Isteni szerencsénkre ő talált meg minket. Valemelyest neki egyszerűbb dolga volt, hisz csak mi ketten álltunk a tér kellős közepén szakadt farmerban és sportcipőben. Gyanús öltözetünk miatt passzív agresszív hangnemben leszólított minket, hogy miféle ördög fiai vagyunk. Kicsit sem kuszán sikerült neki elmagyaráznunk, hogy nem vagyunk sem kémek, sem hazaárulók és mégcsak megölni sem szeretnénk senkit, hanem a jövőből érkeztünk. Akkor még nem hitt nekünk, szegény apokaliptikus rémálomként foghatta fel, hogy olyan szerzetek, mint mi képviseljük az eljövendő kort. Két óra unszolás után meggyőztük, hogy fogadjon maga mellé azzal, hogy beszámoltunk neki legfrissebb terveiről, azaz Bemhez való csatlakozásáról, bebizonyítva hogy valóban...